Akkor kezdtük a reggeli szertartásunkat, amikor ötvenhét éve ideköltöztünk, ebbe a háromszobás, akkoriban modernnek számító panellakásba. A városnak ezen az utcáján bármelyik barátunk szívesen lakott volna, főként ebben a lépcsőházban, amelynek minden lakását titkon a fél város irigyelte. A konyha elhelyezkedése a legérdekesebb, hiszen a hatalmas, hullám forma háztömb kanyarulatában fekszik, ahonnan rálátni az alattunk elterülő sugárútra. A forgalom már a hetvenes évek végén is jelentősnek volt mondható erre felé, és úgy hozzászoktunk, hogy ha olykor-olykor lehetőségünk adódott vidéken nyaralni, megesett, hogy a nagy csendességre felébredtünk az éjszaka közepén. Eleinte nevettünk ezen, sőt fiatalok lévén szorosabban összebújtunk, amiből hát ? na, tudjuk, mi szokott kialakulni.

A hálószobaablakból rálátni a konyhára, innen született az az ötletünk, hogy ha elkészül a kávé, félrehúzom a függöny jobboldali szárnyát, te ebből megérted, hogy kész a reggeli, és pár pillanat múlva megjelensz, hogy együtt elfogyasszuk. Ötvenhét éve, ha esik, ha fúj, így van ez, eltekintve attól a néhány esettől, amikor valamelyikünk, betegeskedése miatt egy darabig ágyba kapta a reggelit.

Mindketten szeretjük ezeket a napindító pillanatokat, a pörkölt kávé és a vajas briós illatát. Most is mindjárt elkészülök, húzom is félre a függönyt, és mosolygok, ahogy meglátom a papucsod orrát a küszöbön. Az utóbbi években nem beszélünk sokat, egy sóhajból, egy pillantásból értjük egymást. A kezed rezdülése a csésze fülén elárulja nekem, kipihenten ébredtél-e. Már nyújtom feléd a kenyeres kosarat, mielőtt megszólalnál, és felhangosítom a rádiót, amikor mondják a híreket, mert tudom, hogy a protézis zötykölődésétől máskülönben nem hallod rendesen.

A kávé végét mindig egyszerre hörpintjük fel. Azzal zárjuk a reggelit, hogy a hétórás hírek után felállunk, és közösen elmosogatjuk a kistányérokat, a késeket, a kanalakat. Amíg én törölgetek, te kidobod a szemetet és leszeded az asztalt, visszarakod a hűtőbe meg a spájzba a maradék ételt. Ezután mögém állsz, megsimogatod a hajamat, ahogy most is, érzem a kezedet a vállamon, s amikor a lépteidet már a folyosóról hallom, igyekszem befejezni a konyhai tevékenységet.

Amióta nyugdíjasok vagyunk, már nem kell kétfelé sietnünk, reggeli után együtt sétálunk az erdőig, ott leülünk egy padra, és beszélgetünk kicsit. Van, hogy megvitatjuk a híreket, vagy a gyerekek, az unokák dolgait, egyeztetjük a délutáni programot. Legtöbbször szorosan egymás mellett ülünk, összeér a vállunk, a lábunk. Mostanában ? főleg télen ? madarat etetünk, a magokról mindig te gondoskodsz.

Ebben a pillanatban zárom el a csapot, sietek, hogy mire visszajössz felhörpinteni az utolsó korty kávét, én is itt legyek. Még magamra kapom a pulóvert meg a sálat, így október elején kezd csípős lenni az idő. Általában nem nagyon szólsz, amíg az utolsó korty kávét meg nem isszuk. Hozzászoktam már ehhez az évek alatt, és meg is szerettem a csendet reggelente. Hogy másképpen beszélünk ilyenkor, csak mozdulatokkal, az arcunk rezdüléseivel.

Itt ülök, és várom, hogy visszaérj, hogy indulhassunk a megszokott mondatod után:

– Köszönöm, Sárikám, ez jólesett!

Szinte már hallom. Csak most valahogy nehezebben indulok. Mintha nem bírnának annyira a lábaim. Látom, leteszed a csészét, és várom, hogy halljam végre azt a szépen formált egyszerű mondatot, Pali.

Nézem a szádat, és ? Akkor megszólal a telefon. Pont, mint tegnap. Eszembe jut, hogy tegnap sem mondtad a kávé után, hiába vártam. Helyette akkor is megszólalt a telefon. Ez így megy már egy hete. Elhatározom, hogy ma nem hagyom magam, megmondom a nagylányunknak, hogy már nincs szükségünk arra, hogy értünk jöjjön reggelente. Majd együtt kisétálunk az erdőbe, ahogy mindig is tettünk. Megoldjuk. Öregecskén, lassabban, de kiérünk.

Leülök, úgy elgyengültek a lábaim. A telefon csörög, nincs mit tenni. Megnyomom a zöldet, a vonal végén Encikém hangja:

– Szia édesanya, itt vagyok a ház előtt! Minden rendben? Felmenjek érted?

És abban a pillanatban eszembe jut a megoldás. Hát persze! Hogyhogy erre eddig nem gondoltam! Nagyot nyelek és megmondom neki:

– Szia Encikém! Drágám, persze, minden rendben! Dehogy, ne fáradj, ne gyere fel! Sőt, tudod mit, szívem? Ma nem kell elvinned, ma inkább itthon maradok. Persze ?, jól, hogyne, jól vagyok, csak úgy döntöttem, hogy ma nem megyek. Majd felhívlak dél körül, jó?

Nézlek, ahogy cinkosul rám mosolyogsz. Büszke vagyok magamra. Hiszen ennyi az egész. Encikém végre leteszi. Ma megint ketten megyünk sétálni. Csak te meg én, Palikám. Már rajtad is a cipő. Csak azt várjuk meg, hogy Enci elhajtson a ház elől. A konyhaablakból látom, hogy megtörtént. Akkor felhörpintjük a kávénkat és megint csak ketten vagyunk végre. Mehetünk!

                Az utcán nagyon szótlanok vagyunk. De minek annyit beszélni! Inkább arra figyelek, milyen szép az ősz. A platánfák is hullatják a levelüket, lassan megyünk, szereted nézni a színes avart. Itt az erdőben mindig olyan nagy a nyugalom. Persze, most egy kicsit változtatni kell a szokásokon. Másik útvonalat kell választanunk, hiszen mostantól nekem kell gondoskodnom arról is, hogy a sírod rendben legyen. Hoztam is egy kis gereblyét. Pár nap múlva ugyan rákerül egy márványtömb, de a közepére egy rombusz alakú lyukat vágat Encikém. Azt beültetem őszi rózsákkal. Az volt a kedvenced, Pali, férfi létedre nagyon szeretted a szépet. Elüldögélek majd itt veled, szívem, télen meg majd itt etetjük a galambokat. Még szerencse, hogy a temető az erdőn van, nem kell olyan sokat változtatnunk!

opppppppppppoooo opppppppppppoooo