– Figyelj, Mirtill, írd le a történeteidet! Élénk a fantáziád, szórakoztató dolgokat mesélsz. Komolyan? Próbáld meg!

A férfi nagyot hörpint a szinte üres pohárból, majd kimérten maga elé helyezi az üveget. A konyhai lámpa derengése a boréhoz hasonlóra színezi Dávid haját.

?Olyan feje van, mint a Shrekben Szőkének. Bár szélesebb a mosolya, mint régen.? – gondolja Mirtill kamaszkora ideáljára tekintve, majd hangosan kimondja:

– Szóval mesének tartod, amit elmondtam.

– Igen.

Dávid kék szeméből magabiztosság sugárzik:

– Persze meglehet, hogy nincs igazam, ezt sem zárom ki. Annyi mindent nem tudunk még!

Ez a tárgyilagos nyíltság meglepi a nőt.

Mirtill a mellette szuszogó férjére pillant, aki jobbra tőle az asztalra borulva alszik. Ő fenntartás nélkül szokta fogadni a történeteit, bár olykor elbeszélnek egymás mellett. Ezen a hétvégén végre meglátogatták a barátaikat, az ötszáz kilométeres táv után néhány pohár bor elég volt, hogy elszenderedjen. Dávid felesége az ülőgarnitúra sarkában szunyókál. Így a csendes beszélgetésben magukra maradtak.

A férfi ismét teletölti a borospoharakat. Az üveg alja megtelik sárga fénnyel, amint visszahelyezi a calvados színű asztallapra.

Mirtill tekintete tudós barátja ujjaira siklik. Eszébe villan néhány emlék: egy biliárdasztal körül állnak, a város legnépszerűbb szalonjában, és Dávid horkantva – röhögve próbálja letépni egyik barátjuk vadi új ingének zsebét. Aztán a pillanat eksztázisa az arcán, amikor sikerrel jár. Később hazafelé menet a piros lámpánál várakozó autóban, amit Mirtill vezet, az anyósülésen Dávid kikapja a slusszkulcsot a járó kocsi motorjából és könnyedén az ülés alá hajítja. Majd percekig görcsösen vonaglik a nevetéstől Mirtill mellett. Ő nem találja a szavakat, és a hátsó ülésekről hasonlóan fesztelen, sikító nevetés hallatszik. Pár héttel később Dávid székfoglalót tart az akadémián, több száz professzor előtt angol nyelven ad elő egy konferencián. Majd családapaként magyaráz el egy magatartásbeli tévedést a kislányának, intézetvezetőként pedig, válságos helyzetben, egy lövöldözés nyomán, páratlan lélekjelenléttel látja el a vérző személyzetet, küldi el az újságírókat, és osztja meg a legfontosabb információkat a rendőrséggel.

– Egészségünkre! ? emeli föl most Dávid mélyvörös folyadékkal teli poharát.

– Egészségünkre! ? viszonozza Mirtill, és belekortyol az italba.

– Fenékig! ? szól a biztatás.

A nő soha nem szerette az alkoholt. A férje mellett viszont, aki értett a borokhoz és szerette is őket, eléggé megedződött, már van kedvence is, és képes megkülönböztetni az egyes fajtákat. Lopva ismét az egy órája szunyókáló férjére pillant.

Dávid éberen figyeli őt. Ahogy a tekintetük találkozik, Mirtill úgy érzi, mintha egy láthatatlan fal feszülne közéjük. Mintha ő és a férfi a valóság egy ? egy térben és időben távol eső pontján, más-más törvények szerint működő dimenziókból néznének egymásra. Váratlan késztetést érez, hogy valahogyan átlépje azt a falat.

– Akkor elmondok egy történetet ? kezd bele lassan -, ami más fénybe helyezheti a valóságról alkotott elképzeléseidet.

– Hallgatlak ? mosolyodik el Dávid és hátradől.

– Azon az őszön, amikor bevonultatok katonának, emlékszel, meglátogattunk titeket Zalaegerszegen? Az eskütételetek után tartott buli elhúzódott.

– Valami rémlik, bár eléggé halványan?

– Este tíz után stoppal indultunk haza. Zsuzsát meg Csabát egyből felvették, de Anna, Soma meg én egy órán keresztül hiába próbálkoztunk. Az autó, ami végül megállt, Vasvár felé ment, pár kilométer után a falu szélén kirakott minket a szakadó esőbe. Valami fedett helyet kellett keresnünk, pár perc alatt bőrig áztunk és vacogtunk az átázott ruháinkban. A villámok a láthatár egyik sarkától a másikig repesztették az eget. Elindultunk, egymásba kapaszkodva hárman. Nem láttuk, járdán megyünk-e vagy úttesten, mert minden lámpa, külső és házbéli fény kialudt. Egy arra tévedő autós az öklét rázva ordította utánunk: ?Meguntad az életedet, a k? életbe?!? Bandukoltunk tovább, míg az egyikünk falnak ütközött. Tapogatózva tettünk meg vagy száz métert, amikor akkorát villámlott, hogy pár pillanatra beláttuk a teret. A mai napig úgy van előttem, mint egy fénykép. Egy hatalmas templomtoronnyal szemben álltunk, hátunkat egy üzlet kirakatának vetve. Az óra éjfélt mutatott. Aztán ismét ránk szakadt a sötétség. Teltek ? múltak a percek, egy lélek sem járt arra. Megegyeztünk, hogy megkeressük a vasútállomást, és ott várjuk ki a reggelt. Majd elnémultunk, mert két tűzpiros pontocskát láttunk ugrálni a levegőben, egyre csak felénk tartottak.

– B? meg, itt valaki van! ? hangzott jobb felől.

A lélegzetünket is visszafojtva tapadtunk rá a vitrinre. A vörös pontocskák megtorpantak.

– B? meg, mondom, hogy itt van valaki, b? meg!

– Ne már, b? meg! ? így egy másik hang. Fémes kattanás hallatszott deréktájról.

– Többen vannak, b? meg!

– Aha, most már látom én is?

– Látod?

– Nem látom, na, csak hallom.

– Kik vagytok, b?tok meg?

Csöndben vártuk, hogy megkéseljenek. De Somának jobb ötlete támadt.

– Van tüzetek, látom ? kezdte lazán.

– Ja!

Akkor ismét villámlott.

– Te, te lány vagy! ? közölte velem szemben egy hosszú arcú.

– Aha ? helyeseltem megadóan.

– És szőke vagy, mi?

– Miből gondolod?

– Láttam a villámláskor.

– Egy sárga törölköző van a fejemen, hogy ne ázzak sz?-rá ? közöltem szenvtelenül.

– Ja, veszem már! Ti nem vasváriak vagytok, mi?

– Debrecenből jöttünk, csak stoppal, és idáig jutottunk a visszaúton ? így Soma.

– Akkor biztos nem ismeritek a geci ?ieket – és itt a szomszéd falu nevét mondta, amire nem emlékszem. ? Mi rühelljük a pofájukat, és ha erre járnak, találkoznak a késünkkel!

– Ja! Ezt fogd meg, apám! ? kiáltotta a hevesebbik, és Soma orra alá nyomta a bicskáját. ? Jó, mi?

Ő udvariasan megvizsgálta a szerszám élét egy gyufa felvillanó fényében.

– B? meg, ti hárman vagytok! ? summázta a hosszú arcú.

– Igen, és szeretnénk eljutni a vasútállomásra. Messze van? ? zárta rövidre a beszélgetést Soma.

– Na, ne má?, hogy má? menni is akartok. Van egy kib?ul jó buli itt a szemben lévő ház tetején, gyertek inkább el!

– Ja, gyertek, olyan jól eldumáltunk, bulizzunk egyet!

– Gyere te is, szőszi! Meg a haverotok, aki csöndben van.

Anna lapított, nem akarta, hogy kiderüljön, ő is lány. Somával egyforma magasak lévén, az idegenek fiúnak hitték.

– Oké, persze, meglátjuk! ? egyeztem bele színleg. ? Csak megvárjuk, amíg eláll az eső.

– Rendben! Visszajövünk értetek. Csak még el kell mennünk egy helyre, de tíz perc múlva itt vagyunk. Megvártok?

– Persze. Hova mennénk, haver? Nem hagyunk ki egy ilyen bulit! ? szőtte tovább az álmaikat Soma.

– Na, oké, mindjárt jövünk! Tök jó lesz, b?tok meg!

Amint elmentek, az ellenkező irányba indultunk. Fogalmunk sem volt, merre van az állomás, csak reméltük, hogy arra. Az eső szakadt, s ennek köszönhettük, hogy a cipőnk orrát sikerült megpillantanunk. A vizes aszfalt halványan foszforeszkált a lábbelink előtt. Ezt a derengést követve mértük be az egyenes irányt.  Hárman, szorosan összekapaszkodva, halkan beszélgetve haladtunk. A mai napig nem értem, hogy találtunk oda, de egy bal kanyar után az állomás épületét vetítette elénk a villámfény. Megtaláltuk a várót, betapogatóztunk a nyirkos büdösbe, és fáradtan lerogytunk két egymással szemben lévő padra.

– Halljátok? ? pisszegett Anna ránk.

– Mit?

– A fal mögött egy férfi beszél?

– Halljuk ? böktük ki némi fülelés után.

– De senki nem válaszol neki. Magában beszél.

– Tényleg.

Hosszú percekig hallgattuk a monológot. Valamiféle elnyújtott motyogást. A szavakat nem értettük.

– Szerintem a bakter ? szögezte le Soma.

– Aha.

– Hát persze!

Aztán csönd lett. Anna Soma ölébe hajtotta a fejét és elszundított.

Arra riadtam fel, hogy valaki szólít. Egy férfi alakja bontakozott ki távoli fényforrás által halványan megvilágítva. Nem beszélt, csak intett. Nem értettem, hogyan ébredhettem fel erre. De éber voltam, és feltápászkodtam. A váróterem ajtajában állt, amint mellé értem, kinyújtotta maga elé a karját, a távolba mutatott. Követtem a mozdulatát. Nem beszélt, de mintha azt kérdezte volna: ?Mi lehet az??

A szántóföld szélén egy hatalmas gömb kétharmad része látszott. Vöröses narancsszínű volt, a felszíne vibrált és képlékenynek tűnt, akár egy óriási tojássárgája. Erős fénye nem bántotta a szemem, inkább valahogy megnyugtatóan hatott. Úgy tippeltem, talán egy kilométerre lehet.

– Mekkora volt? ? kérdezi Dávid, és Mirtill kizökken a mesélésből.

– Pár száz, talán ötszáz méter átmérőjű ? válaszolja elgondolkodva.

– Mozgott?

– Nem, egy helyben állt.

– És mit csináltál?

– Egyszerűen tudomásul vettem. Teljesen természetesnek tűnt, hogy ott van és kész. Azt hiszem, csak annyit mondtam: ?Aha.? És nyugodtan visszamentem a padomhoz. A valami fényénél jól láttam, hogy Anna és Soma egymásra borulva alszanak. Lefeküdtem a padra, de még el sem érte a fejem a deszkát, felpattantam és visszanéztem az ajtónyílásba. A férfi már nem állt ott. Megdöbbentem. Egy darabig nem mertem felkelni, aztán megembereltem magam. Szólongatni kezdtem Annáékat, de aludtak. Odamentem az ajtóhoz és elnéztem a távolba. Mindenhol koromsötétség. Visszafeküdtem, és egy jó félóra múlva elnyomott az álom. Hajnalban megosztottam a történetet a többiekkel. A vonaton zötykölődtünk, éhesen és rettentően fáztunk. Csak néztek. Pont úgy, mint ahogy most te.

– Nem lehet, hogy az egészet álmodtad? ? néz komolyan Dávid.

– Tudom, milyen álmodni. Azok közé az emberek közé tartozom, akik minden reggel emlékeznek az álmaikra.

– Vagy hallucináltál. Nagyon fáradt lévén megeshetett, nem?

Mirtill nyugodtan néz a férfira:                                                                   

– Az is lehet, hogy láttam valamit, amit nem ismerünk még. Nem gondolod?

Csend, Dávid elgondolkodik.

– Láttam. És rendkívüli nyugalmat éreztem közben ? erősíti meg a nő.

– Szerintem hallucináltál.

– Dávid, te hallucináltál már?

– Nem.

– Én igen. Az nem ilyen.

A férfi hallgat.

– Éber voltam. Amit láttam, az ott volt ? szögezi le Mirtill.

– Értem.

– Nem hiszel nekem.

– Hiszek neked. Csak a magyarázatoddal nem értek egyet.

– Miért, Dávid? Lehetetlen olyat látni vagy tapasztalni, amit nem ismer az emberiség?

– Rengeteg ilyen van, Mirtill.

– Akkor?

– De ez lehet hallucináció. És szerintem az. Hiszen aludtál előtte. Utána is. Talán egy igen élénk álom.

Dávid lezártnak tekinti az ügyet.

– Azért érdekes történet! – bólint. ? Élénk a fantáziád! Én sajnos nem vagyok ilyen. Nehezemre esik olyat elképzelni, amit nem tapasztaltam.

– És olyasmit, amit egy másik ember tapasztalt?

– Az számomra mindegy.

Mirtill a láthatatlanul közöttük feszülő fal határozott érzésével hallgat el, majd egy utolsó kísérletet tesz:

– Mindenről meggyőződtél, amiről azt hiszed, hogy létezik?

– Hogy érted ezt?

– Például arról, hogy a Föld gömb alakú, hogy élt Cézár, és hogy vannak baktériumok a beleidben?

– Valamilyen formában igen, meggyőződtem. De arról nem tudok meggyőződni, amiről te állítod, hogy létezik.

– Ehhez kell a bizalom. Meg az, hogy ismersz.

– Nem tudom, mennyire ismerlek. És hiába ismerlek, ha tévedhetsz a tényeket illetően.

– Értem. Ha te láttad volna, elhinnéd?

– Nem tudom.

Dávid a homlokát ráncolja.

– Valószínűleg megpróbálnék valamilyen logikus magyarázatot találni a dologra. Beilleszteni az eddigi ismereteim alapján a rendszerembe. Ha nem sikerülne, azt gondolnám, amit neked is mondtam, hogy álmodtam vagy hallucináltam.

– De ez azt jelenti, hogy semmiféle új nem juthat el hozzád. Semmi olyan, amire már ne tudnád a magyarázatot.

– Az érzékeink becsaphatnak minket, Mirtill. De a logikánk és a tudásunk nem.

– De hát te tudós vagy! A tudósok pedig az érzékelés alapján állítják fel a téziseiket a világról!

– Igen. De a tudásunkat objektív érzékelők, műszerek által ellenőrzött kísérletek alapján nyerjük.

– És mi van a mások által végrehajtott kísérletekkel? Azokat el kell hinni, nem?

– Mire akarsz kilyukadni?

– Csak arra, hogy mindent nem tudsz magad ellenőrizni, hogy a tudásod egy része igenis hiten alapul. Én abban hiszek, amit én megtapasztaltam. De abban hiszek. Akkor is, ha egyelőre nem tudom beilleszteni a rendszerembe. Nem találgatok, mi lehet, elfogadom olyannak, amilyennek tapasztaltam, mert megtapasztaltam.

– Oké. Szerinted mit láttál?

– Lehetett számunkra ismeretlen természeti jelenség vagy valami ufó.

– Az első lehetett, de ufó nem. Mert ufók nincsenek.

– Pedig sokan láttak már?

– Én nem hiszek nekik ? szögezi le a férfi, és felhörpinti a maradék borát.

opppppppppppoooo opppppppppppoooo