Flóra mosollyal az arcán érkezik, mintha fél méterrel a padló fölött lebegne, alig ülünk le, már kezdi is:

– Ráéreztem, milyen klassz dolog kezdeményezni! Aki kezd, az irányítja a beszélgetést, az szabja meg a létrejövő kapcsolat szintjét, hangnemét. Egész héten ezzel kísérleteztem, és rájöttem, hogy ez nekem nagyon fekszik. Egyébként is szeretek én irányítani, miért ne tehetném ezt pozitívan? Változtattam!

Izeg-mozog törökülésben, élénken gesztikulál, és az utolsó mondatánál úgy kiált fel, mint aki valami nagyot vitt véghez. Önkéntelenül elmosolyodom, átragad rám a jókedve. Látom, hogy választ vár, ezért felteszem a kérdést:

– Min változtattál, Flóra?

Azonnal rávágja:

– Hát a saját negatív berögződésemen, hogy állandóan azt lessem, honnan jön a támadás.

– Ez a változtatás konkrétan hogyan jelenik meg egy szituációban? Mondasz példát?

            Gondolkodni kezd, ölébe vesz egy párnát, gyűrögeti a sarkát. Lassan kezd bele:

– Hát ? lehet, hogy nem a legjobb példa, de most ez jut eszembe ? szóval Zoli tegnap odaállt elém és azt mondta, hogy el szeretne menni egy zarándokútra, a Hungaro Caminóra, aztán majd meglátja, mikor csinálja végig a Santiago de Compostelába vezető Szent Jakab utat. A magyar lenne hozzá a bemelegítés. Alig hittem a fülemnek. Őt az ilyesmi korábban nemhogy nem érdekelte, de egyenesen idő- és energiapazarlásnak tartotta. Most meg ? Tisztára izgatott lettem a bejelentésétől! Egyből az villant át az agyamon, hogy mennyit változott ő az utóbbi időben, és hogy a kapcsolatunk is kezd helyre jönni. Egyszerűen örültem annak, amit mondott! Ezt el is mondtam neki, és elkezdett mesélni arról, hogyan tervezi, mikor megy, mit visz magával, miért pont akkor. Ilyen talán még soha nem történt velünk. Nem csak a praktikus dolgokról beszélt, hanem arról is, miért szánta el magát erre. Azt mondta, szeretne egyedül maradni a gondolataival, az érzéseivel, szeretne rálátni az életére, arra, hol áll most, milyen célok irányába szeretne haladni ezután. Tisztára együtt tudtam érezni vele, vagy talán még több is történt, talán én magam is kezdtem átélni, milyen lenne, ha én indulnék el egy ilyen útra.

Flóra elhallgat és várakozva néz rám.

– Szóval átélted a lelkesedését, az örömét, megértetted az őt foglalkoztató kérdéseket, hozzákapcsolódtál mindebben. Értem. És mi volt ebben a helyzetben részedről a változtatás az eddigi hozzáállásodhoz képest?

– Na, igen, erre a kérdésre még nem válaszoltam. Szóval, ha mondjuk az előző ülésünk előtt teszi ezt a bejelentést, egyből az kezdett volna motoszkálni bennem, vajon mi indítja erre, mi lesz most velünk, hogy nem miattam van-e ez az egész? Szóval egyből magamra vonatkoztattam volna. De most ez az érzés hiányzott. Egyszerűen meghallottam, amit mondott, hogy ez az egész mi az ő számára, tőlem teljesen függetlenül. Na, ez változott! Az, hogy képes voltam őrá figyelni és nem kezdtem el azon agyalni és attól szorongani, hogy ez rám hogy hathat vissza, vagy hogyan veszélyeztetheti a kapcsolatunkat, satöbbi. És tudod mit? Tök jó érzés volt!

Amíg Flóra beszél, ismét az suhan át rajtam, milyen kivételes emberrel beszélgetek. Flóra valóban képes arra, hogy ha valamit felismer, változtasson. Egyszerűen képes arra, hogy a felismeréseit tettekre váltsa át, képes egy mély, régi kerékvágásból kizökkenni és új úton elindulni. Aligha találkoztam ilyen emberrel! Nagyon sokan inkább úgy működünk, hogy ha fel is ismerünk valamit, inkább még tízszer ellenőrizzük, akarunk-e változtatni ? Persze nem direkt, nem tudatosan teszünk így, csak biztonsági okokból. Az erős énvédelmünk, az érzelmi immunrendszerünk késztet minket erre. Flóra abban különbözik, hogy ugyanolyan nagy energiával, amivel eddig önmagát védte és a saját működését önmaga előtt igazolta, a felismerés hatására szinte azonnal és valamiféle gyermeki nyitottsággal bele is vág a cselekvésbe. Ez az ő erőssége, és nagy valószínűség szerint még csak nem is tud róla.

– Változtattál, Flóra. Képes voltál Zolira figyelni, elengedted a saját aggodalmaidat. Most ugyan megfogalmaztad őket, de úgy tűnik inkább azért, mert rákérdeztem a helyzetre. Mennyire foglalkoztatnak ezek az aggodalmak?

– Őszintén? Semennyire. Helyesebben tudok róluk, de kit érdekelnek, amikor ilyen klassz dolog valakire tényleg tudni ráhangolódni!

Majdnem reagálok a mondataira, de megelőz:

– Még csak annyit, hogy sokkal nagyobb öröm ez számomra, mintha velem kapcsolatos lenne a dolog. Egyszer az életben végre úgy látom Zolit, ahogy van egy helyzetben, és ennek meg is volt a jutalma. Szerintem azért osz犀利士 totta meg velem az érzéseit és a gondolatait ? amire mindig is vágytam -, mert valószínűleg érezte, hogy tényleg képes vagyok meglátni őt. Igen, igen! Most meg az Avatar ugrott be! ? hadonászik izgatottan. ? Bocs, hogy ilyen filmekkel meg ilyenekkel jövök, de abban van az a mondat, tudod, amit egy párszor a kék emberek mondanak: ?Látlak téged.? Tényleg ez a lényeg!

Elhallgat, és én sem szólok. Fordulóponthoz értünk. Nézőpontváltáshoz. Flóra meglépte, már csak meg kellene erősödnie ebben, és gyakorlattá tennie az úton való járást. Azon gondolkodom, vajon érdemes-e erre felhívnom a figyelmét. Amíg nem érzem, nem szólalok meg. Csöndben ülünk, és mindenféle feszültség oldódni látszik. Ezen a ponton, amikor megéli, hogy az ?én? nézőpontja a ?te? nézőpontjába vált át, s amikor a ?te? nézőpontja az ?én? nézőpontját visszatükrözi. József Attila szavaival élve: ?Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.? Óvakodom kimondani, hiszen Flóra jelezte már, hogy a költői képek eltávolítják őt a folyamtától. Csak magamban bólogatok és várakozom.

Flóra elmerülni látszik a gondolataiban. Elszakad a tekintetemtől, lehunyja a szemét. Amikor kinyitja, szinte suttog:

– Úgy érzem, valami fontos dolog történik bennem.

Biztatón nézek rá, bólintok, akkor folytatja:

– Eddig valahogy mintha el lettem volna tévedve magamban. Azon csodálkozom, hogy nem vettem ezt korábban észre? Mindig minden eseményt, mindent és mindenkit, minden pillanatot magamhoz viszonyítottam, magamhoz képest tudtam csak szemlélni, mérni, átélni. Valójában a többiek csupán mellékszereplők voltak az életem darabjában. Itt minden énrólam szólt. Most először érzem, mit jelent embertársnak lenni. Most először úgy érzem, hogy mindannyian közösen játszunk valamilyen monumentális történetben, és ebben mindenkinek egyformán fontos, egyedi szerepe van. Ez pedig egészen más nézőpont számomra. Így elmondva fura. Érted, mit mondok, Erika? ? fordul hozzám összeráncolt szemöldökkel.

– Igen, Flóra, tökéletesen értelek.

Közelebb húzódom, váratlanul megfogja a kezem és megszorítja.

– Köszönöm! ? ismétli többször.

Megszorítom a kezét, nagyot sóhajt. Elenged és mosolyog.

– Nem is tudom ? Most semmi megtárgyalandó nem jut eszembe. Mi lenne, ha most egyszerűen csak felállnék és elmennék, Erika?

– Azt hiszem, igazad van, Flóra ? Úgy érzem, én is ezt tenném a helyedben. De persze én itt vagyok ? szóval?

– Nem, nem. Most ez így jó. Egy hét múlva találkozunk. Van, hogy nem csak a fájdalmunkkal szeretünk egyedül maradni.

Feláll, én is. Hozzám lép és teljes erejével megölel.

opppppppppppoooo opppppppppppoooo