Fogalmam sincs, hogy lesz tovább. Egy coaching folyamatnak vannak bizonyos pontjai, amikor a jövő, úgymond, homályba burkolózik. Persze az is igaz, hogy ha nem így van, akkor a coachnak sürgősen le kell számolnia a saját koncepcióival. Mert a jövő mindig homályba burkolózik. A coaching a jelenlétről szól, és ha a coach elkezd irányokat látni, azok tudatosításán kívül a világon semmi mást nem szabad tennie. Ez nem tanácsadás. A coachingban a vezetés abszolút a coachee kezében van, csakis így szólhat róla a folyamat, csakis így lehet ő az, aki felelősséget vállal a saját életéért. A coachnak viszont készen kell állnia arra, hogy minden pillanatban követni tudja őt, és hogy minden pillanatban képes legyen bevilágítani a teret, ahol járunk. A lámpás lehet kérdés, módszer vagy bármi éppen felmerülő játék, ötlet, az eszközök nem vezetnek, hanem szolgálnak. És a coach nem lepődik meg semmin, amivel az úton találkoznak. Mindent úgy fogad el, ahogy van. Ami van, annak eredője és létjogosultsága van: érzésnek, gondolatnak, élménynek, mindennek. A coach elfogadó, empatikus és minden terepen támaszt nyújt. A saját erejét a jelenlétből nyeri, s így tartja a jelenben a folyamatot.

Persze az ülés előtt eszembe jut, vajon mi vár még ránk. Vajon milyen célok irányába indulunk tovább? Vagy Flóra leül majd velem szemben és a tizedik ülésen elköszön? Igen, talán egy gyors áttekintés nem ártana.

Ekkor szólal meg a csengő. Az illóolajat már bekészítettem, körülnézek a szobában és Flóra elé megyek. Ahogy követem felfelé a lépcsőn, mintha magasfeszültségű térbe kerültünk volna. Eszembe villan egy sífelvonó, a ropogós szűz hó a talpam alatt, a bizonytalan mozdulat, amikor életemben először megpróbáltam felülni a kis tárcsára ahelyett, hogy megálltam volna a saját lábamon. Némileg csodálkozom, vajon honnan kúszott be éppen most ez az emlék, de már teszem is félre. Flóra a szokásos törökülésében rezzenéstelen pillantással néz rám.

– Eljött a tizedik ülésünk, Flóra. Azt javaslom, nézzük meg, mi változott eddig számodra.

– Rendben ? válaszol azonnal, a hangja tiszta és energikus. Csendben gondolkodik, majd elmosolyodik.

– Nahát, mintha nem is ugyanaz az ember volnék. Nagyon hálás vagyok neked ezért! Amikor először találkoztunk, gondoltam valamit magamról, másokról, az életemről, a céljaimról. Abból már semmit nem gondolok ugyanúgy. A saját elmém börtönével érkeztem, a saját érzéseimmel játszmáztam. Ezt úgy értem, hogy nem volt egy őszinte pillanatom magam előtt.

Ismét kivár, nyugodtan folytatja.

– Szóval az első változás az, ahogyan megélem az érzéseimet. Megengedem őket magamnak, legyenek bármilyenek is. A másik változás, hogy az ítéleteimet tudatosítom, amint megjelennek ? vagy legalábbis figyelek – , és hagyom őket odébbállni. Vagy én állok odébb! Ez már épp elég nagy változás, de van tovább.

Felpattan és járkálni kezd a szobában fel-alá. Konstatálom, hogy mennyire szórakoztat a spontaneitása és tovább figyelek.

– Élvezem a jelen pillanatot, és nem az foglalkoztat, mi lesz a következő.

Szembefordul velem, csípőre teszi a kezét:

– Vagy ha mégis, akkor elmondom magamnak a varázsmondatod: ?Ott legyek, ahol vagyok!? Most megleptelek? ? Hajol közelebb váratlanul. Úgy látom, nehezére esik, hogy el ne nevesse magát.

– Hát szó mi szó! Igen!

Leül és tárgyilagosan folytatja:

– Néha jólesik bohóckodni. Erre nemrégen jöttem rá. Mintha kihúztunk volna egy dugót a gyermekkort őrző palackból ? Mindenféle hülyeség eszembe jut, és sokszor erős kísértést érzek, hogy megcsináljam. Nyilván mérlegelem, és ha nem ártok vele sem másnak, sem magamnak, akkor belevágok. A múltkor például mezítláb mentem végig a városon a szandálomat lóbálva, és felszabadultnak éreztem magam. Pedig ha annakidején a gyerekem próbálta volna, nem engedtem volna neki. Vagy józan ésszel senkinek nem javasolnám. De akkor valahogy olyan jólesett! És se szögesdrótba nem léptem, se kutyaszarba.

Mosolyog és széttárja a kezét:

– Szóval ami változott, az leginkább a szemléletem az életemről és másokról. Például sokszor képes vagyok a másik emberre önmagamtól szinte függetlenül figyelni. Látom a másikat és el tudom fogadni őt. Nem is tudom, mit várok még. Vajon merre megyünk tovább?

Csendben ülünk, majd én szólalok meg:

– Életünk szinte minden pillanatában döntünk a következő lépésről. De ha ez mindig tudatos volna, valószínűleg megbolondulnánk. Sokat könnyít rajtunk, hogy a mindennapi cselekedeteink során szokások mentén működünk, és csak az igazán fontosnak érzett vagy értékelt kérdések kerülnek a tudatos zónánkba. Például ugyanúgy húzzuk fel az órát a csuklónkra, ugyanolyan sorrendben haladunk fogmosáskor vagy törölközéskor és így tovább. A rutinszerű cselekvéseink közben is átélhetjük a jelenlétet, ha például arra figyelünk, mit és hogyan teszünk éppen. A szokásokon túl vannak stratégiáink és rengeteg feltételezésünk másokról, önmagunkról, a dolgok működéséről, és ezek alapján szintén ösztönösen működünk a nap folyamán adódó helyzetekben. Ritkán állunk meg és kérdezzük meg magunktól: merre, hogyan tovább? Amikor mégis megtesszük, akkor válaszúton vagyunk. Valamin változtatni szeretnénk. Hogy látod ezt, Flóra?

– Tudtalak követni, bár nem egyszerű. Érdekes, amit mondasz, erre így nem szoktam gondolni. Egyetértek. Most pont az a kérdés számomra, min szeretnék változtatni. És ?

Pillanatnyi csend után elkerekedett szemmel néz rám:

– ? és tudom is!

Előrehajol, az ölében lévő párnát mindkét kezével megmarkolja:

– Biztosan szeretném érezni, hogy amit nap mint nap teszek, azzal hozzájárulok a többi ember előrehaladásához, vagyis a magam szintjén az emberiség fejlődéséhez. Ezek nagy szavaknak tűnnek, de konkrétan arról van szó, hogy abban hiszek, hogy ha tényleg a magam helyén vagyok, ha tényleg a magam útját járom, ez megtörténik, ha egészen kicsiben is. És abból, ahogyan most élek, ezt nem érzem. Most azt érzem, hogy kezdek kitalálni a saját intellektusom teremtette labirintusból, mert találtam ehhez eszközöket: önreflexió, jelenlét, elfogadás képessége.

– Tehát ha jól értelek, azt szeretnéd érezni, hogy a cselekedeteiddel hatással vagy a környezetedre oly módon, hogy segíted azokat az embereket a saját fejlődésükben, akik hozzád fordulnak vagy veled kapcsolatba kerülnek és szükségük van támogatásra.

– Igen, pontosan ezt szeretném.

– Most mit teszel ezért?

Flóra hátradől és sokáig nem szól. Lassan kezd bele, mintha csak magának mondaná:

– Hát ? egy galériát vezetek, lehetőséget adok fiataloknak, hogy megmutassák az alkotásaikon keresztül a világnak azt a szegletét, amit ők ismernek, birtokolnak vagy laknak, vagyis megmutathassák önmagukat. Vajon miért nem érzem, hogy segítek ezzel?

– Nem érzed?

– Nem.

– Mit érzel?

– Hogy ? hogy van a galéria meg a betévedő közönség meg az a néhány kritikus, aki erre jár, meg vannak a megnyitók, meg olykor az én kiállításaim is ? de az egész valahogy nem áll össze ?

– Mi hiányzik?

Erre a kérdésre Flóra még jobban összehúzza magát, a párnát pajzsként maga elé tartva. Sokáig gondolkodik.

– Nincs benne élet. Sok érzés, még több gondolat, néhány pillanatnyi valódi találkozás, de ennyi.

– Hogyan néz ki, amikor ? a te szavaiddal élve ? van benne élet?

– Most mindenki egy külön lámpás, és a saját fényétől nem látja a másik fényét. Sokan épp csak pislákolnak vagy már ki is hunytak. A cél az volna, hogy mind úgy világítsunk, hogy közben az egész kifényesedhessen. Hiányzik a kapcsolódás a másik fényéhez. Nincs összhang, nincs összjáték.

Mozdulatlan némán nézek Flóra tűnődő arcára. Átsuhan rajtam, mennyire hasonló metafora él bennem is a világról, amelyben jelen pillanatban élünk.

– Mit tudsz tenni az összjátékért? ? kérdezem félig magamtól is.

– Mindig azt hittem, hogy fontos látnom a másik fényét, mert akkor tudom vele is láttatni. De nem így történt, ezért többé már nem hiszem.

Flóra válasza eszembe juttatja, hogy a metaforák szintjéről érdemes volna visszazökkenni a praktikus jelenbe, hogy megfogható célt állítsunk.

–  Értelek. Kimondanád, mire van szükséged, Flóra?

Sokáig gondolkodik. Felhúzza a szemöldökét, beszippantja az alsó ajkát. Amikor megszólal végül, kis szüneteket tart a mondatai között:

– A galériát több cél érdekében hoztam létre: egyrészt, hogy ? amint már mondtam ? lehetőséget adjak a kevésbé ismert alkotóknak is a közönséggel való találkozásra. Másodszor, hogy megismerjék egymást a szakmabeliek. Harmadszor, hogy a széles közönség is tájékozódjon a városunk és az ország ezen régiójában alkotó művészekről a műkritikusok ajánlásai és recenziói segítségével. Negyedszer pedig ? és azt hiszem, ez az, ami nem teljesül ? dialógus szülessen mindezen egyének és rétegek között.

– Mi ennek a dialógusnak a célja, Flóra?

– Hát ez az! Ez lenne a lényeg. Mint a keleti mesében ? ismered? Amikor az emírnek a bölcsei mind az elefántról beszélnek, de csak annak alapján tudják leírni az állatot, amely részét ők látták. S mind szentül meg vannak győződve arról, hogy az elefánt olyan, ahogyan ők érzékelték, pedig egyikük sem látta az egész elefántot. Aztán bőszen egymásnak esnek, mind bizonygatják a saját igazukat ahelyett, hogy nyitottan és elfogadással állnának hozzá a másik tapasztalásához. Ha ezt megtennék, összeadnák, amit tudnak, az egész állat kirajzolódhatna előttük. Megismerhetnék az egész elefántot. Vagy ? vagy? – hadonászik Flóra izgatottan ? ott van Bábel tornyának meséje! Ha az egyes népcsoportok képesek volnának egymás nyelvét megérteni, vagyis egy közös nyelvet beszélni, képesek lennének elérni az isteni szférát. számomra ezek a világ megismerésének metaforái.

Várom, mi kerekedik ki ebből. Flóra észbe kap, elmosolyodik, lassít.

– Szóval röviden, a kérdésedre az a válaszom, hogy életet szeretnék lehelni a galériába azáltal, hogy a művészeket, a közönséget, a kritikusokat egymással párbeszédre késztetem. Ebben megrekedtem. Halódik a web-oldal, a kiállítás megnyitókon csak lézengenek, nincsenek kiadványaink ? Valójában azt sem tudom, működhetne-e a dolog, hiszen csak most kezdem megérteni, hol vagyok ebben az egészben én. Először tehát azt fogom kideríteni, én hogyan induljak neki. Aztán kell egy hatékony csapat! Na, ez a szakmai szerveződés lesz a következő lépés.

– Ez konkrétnak hangzik.

– Igen.

– Hogyan segít téged ebben a coaching?

– Végig tudom gondolni lépésről lépésre a tervet. Haladunk, ahogy eddig, csak a munka terén, nem?

– Rendben, Flóra. A következő ülésen belevágjunk?

Biztató mosolynak szánom, de valahogy hiányérzetem támad. Flóra pedig nem mozdul. Az előbbi lendülete eltűnik, mozdulatlanul ül, komolyan néz rám. Valahonnan a semmiből megcsap a magasfeszültség, az ösztönöm veszélyre figyelmeztet. Mélyet lélegzem, jöjjön, aminek jönnie kell.

Flóra csak ül némán, összeszorított ajakkal. Majd lassan, alig érzékelhetően megcsóválja a fejét.

– Nem, nem jó! ? csap a párnára. ? Ez nem az!

Ugyanaz az érzés, mint amikor kiestem a sífelvonóból. Amikor féloldalra rogyva, tehetetlenül kapálóztam, aztán elterültem a hideg hóban. Most is megsértődöm egy pillanatra ? ?Hogy történhet ilyesmi velem?? -, amíg nem tudatosul bennem, milyen abszurd is ez. Hiszen most nem az én bőrömre megy a játék! Képzeletben feltápászkodom.

– Mi nem az, Flóra?

– A francot sem szeretnék már szakmázni! ? kiált fel. – Semmi értelme nem volna! Amit a galériából ki lehetett hozni, azt kihoztam. Nekem valami egészen másra van szükségem. Még mindig megjátszom magam magam előtt. Ilyen vagyok, olyan vagyok, ez vagyok meg az? Kit érdekel? Belefáradtam! Végtelenül önzőnek érzem magam.

A tenyerébe rejti az arcát, aztán pár pillanat múlva felpattan.

– Valójában én vagyok az, akinek a fénye már alig pislákol! De végtelenül önző dolog másokkal törődni csak azért, hogy visszatérjen belém az élet.

Felnézek rá a kanapé sarkából:

– Azért jöttél el hozzám, hogy törődj magaddal, Flóra, emlékszel?

– És mire jutottunk? ? kérdezi szemöldökét felhúzva. Nem válaszolok, várom, hogy folytassa. Hiszen a kérdése valójában nem kérdés, csupán egy monológ felütése.

Felsóhajt, leül.

– Úgy viselkedem, mint valami hibbant ? nyugtázza lecsendesedve.

– Elmondod, hogy érted? ? kérdezem kis idő elteltével.

– Persze! ? egyezik bele, mint akinek minden mindegy. ? Rettenetesen felhúztam magam azon, hogy még mindig ott van benn犀利士 em az érzés, hogy elegem van magamból.

– Akarod tisztázni, mi történik? ? teszem fel a kérdést tárgyilagosan.

Bólint.

Felírok egy-egy mondatot néhány papírdarabra és arra kérem, válassza ki azt, amit magára vonatkozóan igaznak érez. Miután elolvassa őket, kettőt maga elé húz, a többit lefelé fordítva felém tolja.

– Ezzel kezdem ? böki meg az egyiket. ? ?Ne érezz!?, ez van ide írva. Amikor megláttam, olyannak tűnt, mint egy ellenfél, akivel már számtalanszor birokra keltem. Sokszor kétvállra fektetett, és én is őt. Azt hiszem, már tudok vele mit kezdeni. Tudom, hogy hazudik, mert mindig vannak érzéseim. És mindenfélék vannak, ha megengedem őket magamnak. Szóval vele elboldogulok, ha elég tudatos vagyok.

Felém tolja a papírt. A másikat nézi egy ideig, aztán villogó szemmel közli:

– Na, ez, ez feldühít! Ezen az áll, hogy ?Ne légy fontos!? Nem tudom, hogy került ez ide, de betalált! Mik ezek a mondatok?

Röviden beszélek neki arról, mi a sorskönyv és mi a lényege. Megadom neki a szerzőt és a könyvcímet, hogy ha akar, bővebben informálódjon.

– Születésünktől körülbelül tizennégy éves korunkig jónéhány az életre, önmagunkra és másokra vonatkozó elvárást, viselkedésmintát és érzelmi, gondolati gátlást tanulunk meg, persze tudattalanul, amik programként futnak bennünk, és megalapozzák, hogyan éljük az életünket. Ezeket lehet engedélyeknek és gátló parancsoknak hívni, néhány mondatban össze lehet őket gyűjteni. A lapokra, amiket neked átadtam, ezeket a gátló parancsokat írtam le, hogy kiválaszthasd azt, ami téged érint.

– És honnan tudod, hogy jól választottam?

– Ha feldühített, akkor biztosan ? mosolygok rá.

– Á, OK, értem, szóval mert érzelmet váltott ki belőlem. Na, jó. És mit kezdjek vele?

– Megengeded, hogy felolvassam, amit pár perccel ezelőtt mondtál?

– Persze.

– ?Biztosan szeretném érezni, hogy amit nap mint nap teszek, azzal hozzájárulok a többi ember előrehaladásához.? ?Ilyen vagyok, olyan vagyok, ez vagyok meg az? Kit érdekel? Belefáradtam! Végtelenül önzőnek érzem magam.?

?? önző dolog másokkal törődni csak azért, hogy visszatérjen belém az élet.? ?Rettenetesen felhúztam magam azon, hogy még mindig ott van bennem az érzés, hogy elegem van magamból.?

Elé teszem a jegyzetemben megjelölt fenti mondatokat, újra és újra elolvassa őket.

– Mit gondolsz, Flóra?

– Azt, hogy az az ember, aki ezeket a mondatokat kimondta, vágyik arra, hogy valami fontosat tegyen másokért, de fél attól, hogy mindent csak önmagáért tud tenni, és ezért önzőnek ítéli magát.

Ismét megdöbbent az a pontosság, amivel Flóra fogalmaz. Akaratlanul is megjelenik az arcomon az elismerés. Leírom a mondatát, majd arra kérem, fogalmazza meg egyes szám első személyben, hiszen azokat a mondatokat ő mondta ki. Felnéz és egyszerűen kimondja:

– Arra vágyom, hogy másokért tehessek, de attól félek, hogy valójában mindent önmagamért teszek, és elítélem magam az önzésemért.

– Szeretnéd elengedni ezt a minősítést?

– Márminthogy önzőnek gondoljam magam?

– Jólesne?

– Jó lenne, persze, nem önzőnek hinni magam!

– OK. Ha ezt félreteszed, mi marad?

A papírra pillant.

– Vágy és félelem ? válaszolja.

– Mire vágysz?

– Arra, hogy más emberekkel önzetlenül törődjek.

– És mit teszel?

– Törődöm más emberekkel, de önmagamért teszem.

– Igaz ez? Ez így van? Ez tény, Flóra? Önmagadért teszed?

Megdöbbenve néz rám. Szelíden nézek vissza. És látom, hogy hirtelen megérti. Törölgetni kezdi az arcát, néhány könnycsepp szélesen elterülve szívódik fel a papíron. Nem szól, csak elkéri a tollat. Egyenletesen formált jobbra dőlő betűivel egyetlen mondatot jegyez fel:

?Én is fontos vagyok.?

opppppppppppoooo opppppppppppoooo