Talán ez az utolsó délután ? gondolta, és kinézett az ablakon. A nővérke mintha utalt volna rá, hogy a szokottnál is sápadtabb, és nagy türelemmel próbált beletuszkolni néhány kanál levest. Nem mintha nem esett volna jól, de – és a legtöbb kérdést illetően így vélekedett ? semmivel nem lett volna több értelme enni, mint nem enni.

Már régen nem gondolt rá, de most valahogy mégis előtérbe furakodott egy emlék: ötéves lehetett, mamával a nyári konyha asztalánál uzsonnáztak. Papa megjött az aratásból, megcsókolta nagyi arcát, neki puszit nyomott a homlokára, bekapott egy szalonnás katonát és elsietett zuhanyozni.

– Ez itt a fekete király ? mutatott mama egy kakaós piskótakockára. – Nyakába akasztjuk ezt az étcsokoládé darabkát, a fejére tesszük ezt a szép sárga koronát ? ekkor egy kis baracklekvárt meg tejszínhabot nyomott a tetejére -, és mehet kormányozni. Rajta! ? kacagott mama akkorát, hogy ő megkapaszkodott a hokedli szélében, nehogy magával sodorja a hangorkán. A fekete király a tányér legközepére került, és körülötte felsorakozott a tábor: egészen közel hozzá az udvari nép, színes, cifra vonalú piros-, zöldpaprika és retekkalapokban, majd néhány lakáj és úrhölgy salátafodrokkal, körülöttük pedig szorosra zárt gyűrűben a katonaság: császárszalonnás kenyérkockák szabványméretben. Először őket illett elpusztítani, mindenekelőtt a paraszti népet, a ropogós, apró termetű, edzett hadi népet. Minden falatkánál lelkesedve nyitotta a száját, mama pedig elmesélte, hogyan masíroznak be a biztonságot adó barlangba ? aminek természetes bejáratául az ő szája szolgált ? a hős katonák, hogy megvédjék a királyukat. Addig ment a mese, amíg tartott az étvágya, és akkor jött a desszert: a fekete palástos király is visszavonult a barlangba, s elült a csatazaj.

Azokon a falusi reggeleken, amikor egyedül ébredt a tisztaszobában, az ablak alatt kotkodácsoló és kukorékoló baromfinép hangjára, gondolt arra először, hogy itt lenni, ahol senki nem lát, vagy kikelni a meleg dunyha alól és kilépni az udvarra, csak és kizárólag rajta múlik. Akkor jutott eszébe először, hogy ha épp ott van, ahol, és ott is marad, az ugyanúgy rendben van, mintha helyet változtat. Csakhogy akkoriban még olyan sok fölös energiája volt, hogy föl-le rohangálni könnyebbnek bizonyult. Így futólépésben közlekedett, és emellett be nem állt a szája, játszott kifulladásig, mint minden úgy nevezett normális gyerek.

A furcsaságai negyvenéves kora után jelentkeztek. Addigra az életenergia kissé elapadt, ez lehetett az oka, hogy először csak hétvégenként, majd egyre gyakrabban hétköznaponként is ágyban maradt. Úgy érezte, valaki előbb-utóbb gondoskodni fog róla, vagy ha mégsem, az sem baj. A barátai elmaradoztak mellőle, hiszen minden találkozóra nemet mondott. Barátnője évek óta nem volt. Ha megéhezett, elment a boltba, a legjobban azt szerette, ha senkivel nem találkozott. A szülei rá hagyták a házukat, az édesanyja halt meg később. A bátyja külföldön élt, ő egy múzeumban dolgozott teremőrként.

Számára a család ? a gyermeki évek biztonságos világa ? volt az egyetlen élhető közeg. Emlékezett a napra, amikor az élete alapjaiban rendült meg, nagymama halálának napjára. Éppen nála nyaraltak, békákat öntöttek a bátyjával a nyári forróságban. A betonjárda réseiből apró zöld békácskák bújtak elő, mire a bátyó kitalálta, hogy locsolják le mindet, hátha a hideg víz felrázza őket a bágyadtságukból és ugrálni kezdenek. Hozott hát egy vödör vizet és önteni kezdte. Erre viszont egyre többen jelentek meg, és neki az volt a dolga, hogy az előbukkanó jószágokat összegyűjtse egy befőttesüvegbe. Szám szerint negyven apróság botorkált elő, még ma is emlékezett a bőrük tapintására, pihe kis testük vonaglására a tenyerében. Megtelt az üveg, és egy kilyuggatott zsírpapírt gumiztak rá. Elégedetten nézték a művüket, amikor a nyáriból nagyi kiabálását hallották. Mindketten elvigyorodtak, és nagy egyetértésben, a befőttesüveget közrefogva benyitottak a konyhába. Nagyi a földön feküdt mozdulatlanul, körülötte kenyér- és szalonnadarabok, közvetlenül mellette darabjaira hullott fekete tányér. Bátyó keze a megdöbbenéstől elernyedt, elengedte az üveget, ami egy pillanatra megcsúszott, de ő szorosan megmarkolta, ha akarta sem tudta volna letenni, ujjai görcsösen ráfonódtak az alkalmi terráriumra. Bátyó lehajolt, megérintette mama arcát, aztán halálsápadtan felállt és megfogta az ő karját. Bátyó nyolcéves volt, ő alig öt. Azt, hogy mami nem játszik, bátyó viselkedéséből értette meg. Leguggolt nagyi mellé és sírni kezdett, az üveg nagy koppanással leesett, és elgurult a falig. Ösztönösen utánanézett, és hirtelen mintha a békasereg közepén lett volna, érezte, ahogy minden forog körülötte, néma üvöltéssel zsúfolódott az átláthatatlan kéz-és lábáradatban. Bátyó később azt mondta, hogy mozdulatlanná merevedve elterült nagymama mellett, és a szeme mereven bámulta a plafont. Bátyó annyira megijedt, hogy hangos üvöltéssel kirohant az udvarra, és ordítva sírt. A szomszédasszony azonnal abbahagyta a teregetést, kérte a kisfiút, nyissa ki a kaput, és kihívta mentőt.

Az autóban két fekhely volt, az egyik maminak, a másikra őt ültették, mert addigra valamennyire magához tért. Nézte, ahogy nagyi mellkasára nyomnak két pici vasalót, amitől először felugrott, megvonaglott, majd lehanyatlott a teste. Eszébe jutottak a békák meg az ijedtség, ami elfogta, miközben a befőttesüveg végiggurult a padlón. Nagyi ugyanolyan tehetetlenül vergődött a mentőágyon, mint ahogy azok hömpölyögtek össze-vissza egy külső erő hatására. Úgy érezte, ez nem méltó nagyihoz, aki mindig olyan határozott és energikus volt.

A temetés után a szülei pszichológushoz vitték, mert nem akart többé bemenni nagyi konyhájába. Azt magyarázta, hogy a békák kiszabadultak és ott élnek a konyha zugaiban elbújva, arra várva, hogy ő bemenjen, és akkor felfalják. Tudta, hogy senki nem tudná megmenteni, csak nagyi és a fekete király a seregével, de persze ők nem voltak sehol.

A terápia annyit segített, hogy rettegve bár, de be mert lépni a nyáriba, amikor nagypapát, aki immár egyedül élt, hétvégenként meglátogatták. Egyszer a bátyjával katonásdit játszottak, bebújtak az asztal, a hokedli alá, és az egyik műanyagkatona valahogy berepült a kis heverő alá. Vékony karjaival utánanyúlt, de a katona helyett valami puha ragadt az ujjai közé. Amikor visszahúzta a karját és megnézte, mit talált, először nem ismerte fel. Megbarnult kenyérkockának látszott, de a tetejére fogpiszkálóval odatűzött étcsokoládédarabról mégis rájött, hogy a kezébe akadt a fekete király. Gondolkodás nélkül a szájához emelte és mohón bekapta. Egyszerre volt keserű és savanyú, egyszerre ragadt és hullott szét a fogai között.

Senkinek nem beszélt a dologról, ám amikor ételhez nyúlt, ez az íz azóta is fel-felidéződött benne. Soha nem tudta meg, mi történt a békákkal, de remélte, hogy szabadon ugrándoznak szúnyogokra vadászva.

A negyvenedik születésnapján a barátnője egy terráriummal lepte meg, amiben egy kis gekkó ücsörgött. Az állat vele maradt azután is, hogy a nővel szakítottak, és amikor a hétvégéket egyre gyakrabban az ágyban töltötte, a filmek közötti szünetekben a kis gekkót figyelte. Lassan az az érzése támadt, hogy talán ő a legjobb barátja. Az állat semmilyen felesleges mozdulatot nem tett, csupán a táplálkozás és egyéb szükségletei tudták kibillenteni végtelen nyugalmából. Ösztönösen követni kezdte az életmódját. Egyre inkább nehezére esett elmennie otthonról, bejárni a munkahelyére vagy ellátnia magát. Pár hónap leforgása alatt eljutott odáig, hogy a szomszédok nyugtalankodni kezdtek, míg egy délután ? mivel napok óta nem mutatkozott ? végül rátörték az ajtót. Mozdulatlanná merevedve ült az ágyában, a szobában ordított a tévé, a gekkó pedig kiszáradva hevert a bűzös terrárium egyik sarkában.

Azóta egy intézetben él, a bátyja egyszer egy évben hazajön, és akkor őt is meglátogatja. Legutóbb hozott egy sakk-készletet, és rávette, hogy játsszanak egy partit. Ő ? ahogy gyerekkorukban mindig ? a feketékkel volt, hiszen nagyitól azt tanulta, hogy a fekete király mindentől megvéd. Évek óta ez volt az első olyan tevékenység, amibe beszállt. Amíg játszottak, a betegek köréjük gyűltek, és mindenki a maga módján reagált. Józsi többször hozzájuk vágta a papucsát és azt kiáltotta:

– Fújj, fújj!

Renáta megpróbált az ölébe bújni és azt búgta a fülébe:

– Tudtam, hogy te ilyen okos vagy, én tudtam ? és megnyalta a halántékát.

De még ez sem zökkentette ki a koncentrációjából, tudta, hogy életre-halálra megy a küzdelem, a fekete királynak győznie kell.

Bátyó láthatóan örült, és még az sem dühítette fel, hogy sokan mindenféle szitokszókat szórtak felé, így fejezve ki, hogy őneki, a lakótársuknak szurkolnak, s holmi jöttment látogató nem győzheti le egy piti kis sakkjátszmában.

Valóban, nyerésre állt, a győzelem csak egy ütésnyire tőle. Felvillanyozódott, hirtelen látni kezdett, ahogy régen látott, a sakkfigurák mozdulatlan némasága magabiztossá tette. Igen, ez az ő közege! Itt minden mozdulat rajta múlik, ha ügyesen játszik.

És ügyesen játszott. Bátyó pontosan úgy lépett, ahogyan ő számította, és végre eljött a pillanat, diadalittasan emelte fel a karját, lecsapott a táblára az utolsó, halálos zúzással, elkiáltva magát:

– Igen! Igen!

Egy lélegzetvételnyi ideig minden szem az ujjaira szegeződött, a táblán lassan húzott előre a fekete figura:

– Sakk, matt ? jelentette ki az ünnepélyes némaságban.

Bátyó szemhéja csodálkozva megrebbent, s hirtelen őrjöngő táncteremmé változott a szoba. Mindenki őt ünnepelte, ugrált körbe-körbe és kiabált, a fenekét csapkodta vagy a fejét gyöngéden ütögetve a falba mondogatta:

– Ő az igazi győztes, a győztes, a győztes, mert ő az igazi győztes, a győztes ?

Bátyó kezet nyújtott, mint régen, megveregette a vállát, s ahogy így fölé hajolt, a terem végében feltűnt valami nyugtalanítóan mozdulatlan: egy fehérköpenyes fiatal nő támasztotta az ajtófélfát, és egyenesen rá nézett. Biztosan látta az egész küzdelmet, és nem közülük való volt. Őt szorongás fogta el, és a következő pillanatban mozdulatlanná merevedve hátradőlt a fotelban. Aznap már semmi nem érdekelte többé. Arra se emlékezett, mikor ment el a bátyja.

A fehérköpenyes nyúlánk nő másnap délben látogatta meg először. Kedves hangja volt, bár neki esze ágában sem volt szóba állni vele. Leült az ágya szélére és fura dolgokat kérdezett, de előtte udvariasan bemutatkozott:

– Szabadi Boglárka vagyok. Önt Gyulának hívják, ugye?

Persze nem válaszolt neki, sőt, rá se nézett.

– Azért jöttem, hogy beszélgessünk, Gyula.

Csend. Jól bírta a nő. Kezdett elege lenni belőle. Óvatlanul megmozdította a kezét idegességében.

– Hagyjon békén! ? kiáltotta, már úgyis mindegy volt. És még rá is nézett. Nem bírt nem ránézni. A nőnek vékony, íves szemöldöke volt, és a szeme szürkéskéken csillogott. Amikor találkozott a tekintetük, Gyula menekülni szeretett volna.

– Sajnálom, ne haragudjon! Holnap visszajövök, kérem, engedje meg ? mondta halkan Boglárka.

És kiment.

Egész nap rajta járt az esze. Valahogy ismerős volt. De hát az lehetetlen?

Másnap reggeli után beállított a nő. Egy fekete tok volt a kezében, ami finoman koppant az éjjeliszekrényen, ahogy letette. Ült valameddig az ágya szélén, aztán kiment.

Gyula egész nap a tárgyat nézte, de nem nyúlt hozzá. Nem értette, mi történik. Mintha valami felébresztette volna. Az évek óta tartó néma merevség oldódni látszott. És ez így ment egy héten át. Boglárka reggeli után bejött a szobába, leült az ágya mellé, az ölébe vette a dobozt és várt. Ő nem mozdult, a nő kiment. De egyre inkább nehezére esett nem ránézni. És foglalkoztatta, mi lehet a dobozban. Olyan volt az egész, mintha megmérgezték volna, egyre kellemetlenebbül érezte magát, s lassanként elviselhetetlen feszültséget okozott a kíváncsisága. Az egyik reggeli után eldöntötte, hogy kicsomagolja a tárgyat. A fekete bársony egy sakk-készletet rejtett. Szóval így állunk! ? gondolta felháborodva és csodálkozva. Ez a nő sakkozni akar.

Gyula az ölében tartotta a táblát, s amikor Boglárka ismét eljött és leült az ágya mellé, megengedte magának azt a luxust, hogy rámosolyogjon a nőre. Boglárka viszonozta a gesztust, de nem szólalt meg. Ültek némán, Gyula ölében a sakk-készlettel várta a parti kezdetét. De nem történt semmi, a nő egy negyedóra múlva felállt és az ajtóhoz lépett. Ám mielőtt kiment volna, visszafordulva megkérdezte:

– Legközelebb sakkozunk, Gyula?

Azért sem válaszolt neki. Miért nem tért a tárgyra hamarabb?

Másnap viszont az éjjeliszekrényre rakott táblával és felállított figurákkal várta Boglárkát, aki olyan természetességgel kezdett játszani, mintha eddig is sakkoztak volna. Gyula az első pár lépésből megértette, hogy nem akármilyen játékossal van dolga. Ennek ellenére megnyerte a játszmát és elégedetten hátradőlt. Úgy érezte, megengedhet magának egy kérdést:

– Mit akar tőlem, Boglárka?

A nő előre hajolva válaszolt:

– Felfigyeltem arra, hogy mennyire ragaszkodott a bátyjával való játszmában ahhoz, hogy Ön legyen a feketével. Azért vagyok itt, hogy megértsem: mit jelent magának a fekete király.

Gyula szíve akkorát dobbant, hogy alig jutott lélegzethez. Boglárka kijelentése egész bensőjét megrázta. Soha senki nem tette még fel ezt a kérdést neki, pedig annakidején a sakk-körben is görcsösen ragaszkodott a feketéhez. Azért is hagyta abba a játékot, mert kiakasztották azok, akik威而鋼 a jelenlétében a fekete királyhoz értek.

Képtelen volt megszólalni. Aztán összeszedte minden erejét és résnyire húzott szemmel kipréselte magából ezt az egyetlen mondatot:

– Nem fogom elárulni soha.

Boglárka elmosolyodott, felpattant a székről és búcsúzóul azt mondta:

– Nagyon élveztem a játékot, Gyula. A holnapi viszontlátásra!

Másnap ismét Gyula nyert, s ennek hatására nagylelkűség szállta meg. Mikor Boglárka búcsúzkodni kezdett, megállította az ajtóban.

– Várjon! ? szólt rá a szavakat keresve. ? Várjon, van egy ajánlatom.

A nő csillogó szemmel lépett vissza hozzá:

– Hallgatom, Gyula!

– Ha legyőz engem egy játszmában, feltehet egy kérdést. Egy győzelem, egy kérdés.

– És ön válaszolni is fog nekem? ? kérdezte Boglárka fejcsóválva.

– Megígérem ? hangzott a válasz -, és Gyula maga is elcsodálkozott a saját szavain.

opppppppppppoooo opppppppppppoooo